A csend amit senki sem hall

Van az a pillanat, amikor hazaérsz. Leveszed a cipőd, ledobod a táskád, és csak ülsz. A tévé megy a háttérben, de nem figyelsz rá. A telefonod pittyen, de nem nézed meg. Csak ülsz, és hallgatod a csendet.

Ez a csend nem a nyugalomról szól. Ez a csend a kimondatlan szavakról, az elfojtott érzésekről, a meg nem értett gondolatokról mesél. Ez a csend a társad, amikor senki más nincs ott.

Férfiként megtanultad, hogy erősnek kell lenned. Hogy a könnyeid gyengeség jelei, hogy az érzéseid másodlagosak. Hogy a feladatod a védelem, a gondoskodás, a munka. De ki gondoskodik rólad?

Ki kérdezi meg, hogy vagy valójában? Ki hallgatja meg a csendedet?

Ez a csend nem természetes. Ez a csend tanult. Tanultad, hogy ne beszélj az érzéseidről, hogy ne mutasd a gyengeségedet, hogy ne kérj segítséget. De ez a csend lassan felemészt.

Itt az idő megtörni a csendet. Itt az idő kimondani, hogy fáradt vagy. Hogy félsz. Hogy szükséged van valakire, aki meghallgat.

Mert a csend csak addig tart, amíg hagyod. Amíg nem mersz szólni. De ha egyszer megszólalsz, ha egyszer kimondod, amit érzel, a csend megtörik. És a helyén ott lesz valaki, aki figyel rád.

Ne hagyd, hogy a csend határozza meg az életedet. Te több vagy ennél. Te megérdemled, hogy halljanak.