Albérlet, fizikai munka, nulla figyelem - ez lenne a férfi élet?

Néha csak ülsz a csendben, egy fárasztó nap után. Poros bakancsod a sarokba rúgva, a munkásruhád félig a mosógépben, félig a padlón. A kezed érdes, a derekad fáj, a fejed tele.

40 vagy. Fizikai munkát végzel, nem irodai állás, nem home office. Olyan, amitől az ember keze még valódi. A fizetésedből alig marad valami – az albérlet viszi a felét, a másik felét pedig a túlélés. Még mindig nincs saját lakásod. És ha van is hol lakni, a "saját" valahogy mindig hiányzik.

Otthon… hát, ha nem anyáddal élsz még, akkor egy olyan albérletben, amit már 15 éve is ideiglenesnek neveztél.

Szingli vagy. Talán 15 éve. Nem is tudod, mikor volt utoljára, hogy valaki hozzád simult csak úgy – nem érdekből, nem célból, hanem mert jó volt ott lenni. Hogy valaki kérdezzen, ne csak válaszoljon. Hogy legyen egy "jó reggelt" és egy "jó éjt" – nem csak üzenetben, hanem úgy… élőben.

És akkor ott a társadalmi nyomás. A "Mikor lesz gyereked?" A "Férfi vagy, építs karriert, vegyél lakást, teremts biztonságot!"

Csakhogy nem mondják el, hogyan. Miből. És hogy közben mi van veled. Hogy mi lesz azzal a kisfiúval benned, akinek valaha voltak álmai, és most már csak hallgat.

Tudom, milyen érzés ez. És azt is tudom, hogy nem te vagy a hibás. Csak ebben a világban valahogy senki nem hagy időt – sem teret – arra, hogy egy férfi egyszerűen csak… jelen lehessen. Ne teljesítsen, ne megfeleljen. Csak létezzen. Emberként.

Én ezt adom meg neked. Nem ítélek. Csak vagyok veled. Írásban vagy szóban. Mindegy. A lényeg: ne egyedül cipeld azt, amit már így is túl régóta cipelsz.