Erőből élek. De közben vágyom valakire, aki mellett lehetnék gyenge is.

Nem tudom, mikor alakult ki.
Talán amikor csalódtam.
Talán amikor először nem jött segítség.
Talán amikor megtanultam, hogy ha én nem oldom meg, senki más nem fogja helyettem.

És azóta működöm.
Tervelek, cipelek, helytállok.
Mindent én tartok kézben – a munkámat, az érzelmeimet, a napjaimat.

Erős vagyok.
Legalábbis ezt mondják.
"Te mindent kibírsz."
"Téged semmi sem állít meg."
És tudod, igazuk van.
De milyen fárasztó mindig a legerősebbnek lenni.

Mert közben van egy részem, ami sírna.
Ami nem akar dönteni.
Ami csak elbújna valaki mellkasán, és nem kérne semmit – csak lenne.

De nem lehet.
Mert már olyan sokszor bíztam rosszul.
Mert az "erős nő" címke rajtam maradt, és nem lehet csak úgy letépni.

És mégis… minden este, amikor leveszem a sminket, és a világ zajai elhallgatnak,
ott van bennem ez a csendes vágy:
"Bárcsak lenne valaki, aki mellett gyenge lehetek anélkül, hogy elhagynának érte."