Harminc vagyok. És mi van, ha ez volt a csúcs?

Harminc lettem.
Nincs gyerekem.
Nincs férjem.
Nincs "biztos pont".
Van karrierem. Van saját lakásom. Van néha egy-egy kalandom.
De van valami más is:
Egy csendes, elfojtott rettegés.

Nem beszélek róla. A barátnőim sem. De amikor leülünk egy borral, és elég mélyre megyünk, egyszer csak kibukik belőlünk ugyanaz:
"Mi van, ha ennyi volt?"

Mi van, ha nem lesz már senki, aki úgy igazán akar engem?
Mi van, ha a szexuális értékem naponta csökken, mint egy eladósorban maradt ingatlané?
Mi van, ha csak azoknak kellek, akikhez én már nem akarok kapcsolódni?
Mi van, ha mindenki, akire valaha vágytam, már másnál van?

Miközben kívülről erős vagyok, belül halk kérdések zúgnak.
Mi van, ha a húszévesek lettek az új én?
Mi van, ha túl sokáig vártam, hogy majd "megérkezik" valaki, és most már késő?

Nem vagyok áldozat. Nem akarok sajnáltatni magam.
De a női lét nemcsak tükör előtti szelfikből áll.
Hanem abból is, amikor otthon csendben levetkőzöl, és belegondolsz:
Vajon hány évem maradt, amikor még úgy igazán számítok ezen a piacon?
És mi jön utána?

Tudod, mitől félek igazán?
Hogy megszokom az egyedüllétet.
Hogy egyszer csak már nem vágyom senkire.
Hogy beáll a komfort, amiben nincs több harc – se értem, se ellenem.
És akkor már nem lesz kiút.